2. Évad ; 2. Fejezet: Christian!

Sziasztok itt lenne az új rész remélem tetszik! Amit viszont bejelenteni szeretnék, még pedig, mostantól lesz egy limit határ amin belül jönni fog rész. Például ami most van! 

*Következő rész, érkezésének ezeket kell teljesíteni: 4 komment, 3 pipa* 

Ja és oldalt szavazni! 

––-–—–———–——–——–——————————————————––———
~ Andy Biersack Szemszöge ~ 

Bekanyarodtam a jól ismert utcába, és meg sem álttam a házig. Lefékeztem, és csak ültem az ülésben, nem mertem be menni. Pedig nem féltem, csak izgultam. Már annyira, hogy az ujjaimal doboltam a kormányon. De mégsem volt bennem annyi bátorság hogy be menjek, a slusszkulcsot elvettem a mellettem lévő ülésről - amit mikor megérkeztem oda dobtam. Mikor már majdnem elíndotottam volna a kocsit, a telefonom csörögni kezdett. Kisebb szívrohamot kaptam, és a kulcsot újra vissza dobtam az ülésre, kivettem a farmerom zsebéből a telefonom. A képernyőn egy ismeretlen szám volt oda írva, így bizonytalanul, de rá nyomtam a fogadás gombra. És a fülemhez emeltem, a készüléket. 

- Andy, ott fogsz jövő karácsonyig ülni, vagy be jössz? - szólt bele a telefonba egy mély reszelős hang. Christian! 

- Honnan tudod, hogy itt vagyok? - kérdeztem. 

- Biersack tudhatnád, hogy mivel én vagyok a teremtőd, mindent látok, érzek, hallok amit te, de csak ha akarom. És az gyakran szokott lenni! - nevetett. - De tényleg, be jössz? - váltott komoly hangnemre.
- Igen! - nyomtam ki. Kinyitottam az ajtót, kiszálltam, és becsaptam magam mögött. Bizonytalan léptekkel, indultam meg Christian házához. A bejárati ajtó előtt megtorpantam, nem mertem be kopogni. A szememet lehunytam, és vettem egy mély lélegzetet. A kezemet fel emeltem, és már majdnem kopogtam. Mikor hirtelen az ajtó kinyílt. Nekem meg a kezem a levegőbe maradt.
- Andy! - üdvözölt Christian egy mosollyal az arcán. Én nem szóltam semmit, csak kínosan áldogáltam a lábaimon. Ajkamat kezdtem el harapdálni, idegeségemben.
- Be jössz? - áltt félre az ajtóból, és a kezével befele mutatót.
- Öhmm, persze. - dadogtam. Tettem egy lépést, és már bent is voltam, maga a sátán házába. Halottam mögöttem be csukodni az ajtót, és rá nem sokra, meg jelent előttem Christian.
- Kövess! - nekem hátat fordítva indult meg, én szótlanul követtem. Miközben mentünk - fogalmam sincs hova - körbe néztem, régen voltam már itt, azóta sok minden változott. A falak már nem fehérek, helyete lilák - amit furcsálok, hiszen utálja ezt a színt - képekel, fotókkal, festményekkel van díszítve. A fejemet vissza fordítva Chris felé, láttam hogy megállt egy ajtó előtt. Amit kinyitott, és intett hogy menjek be. Ki kerülve őt, mentem be a szobába. Amibe egy asztal, két szék, egy könyves szekrény foglalt helyett. Mögöttem az ajtó egy hangos csapodásal - zárult be - és engem kikerülve Christian, ült le az asztal mögötti székbe.
- Foglalj helyet! - mutatott a szemben lévő székre. A lábaimat mozgásra bírva, mentem el a székig, amin helyet foglaltam. Meredten bámultam Christian-t. Néztem ahogy egy fa dobozhoz hajol, magához veszi és kinyitja.
- Szolgáld ki magad. - nyújtotta felém a dobozt. Amibe bele néztem, és szivarok helyezkedtek el benne.
- Kihagyom! - utasítottam el.
- Nem tudod, mit hagysz ki. Cubai, a legjobb minőségű. - vett ki egyet a tartóból, és egy gyufával meggyújtva, szívott bele. A fa doboz tetejét vissza hajtotta, és a helyére tette.
- De nem ezért jöttem hogy Cubai szivarodat szívjam, hanem azért mert egy álomra szeretnék választ kapni, ami a barátaimat kísérti. És még arra, hogy ez az álom engem miért nem kísért. - mondtam.
- Miből gondolod hogy én választ adhatok, a kérdéseidre? - dőlt hátra a székébe, és egy mélyet szívott a szivarból. Ez a kérdés már az én fejemben is megfordult. De választ ott se találtam.
- Nem tudom. Egyszerűen valami azt súgta, hogy itt választ kaphatok.
- Rendben. - tette le egy hamutartóba a szivart. - Mi lenne az az álom? - fonta ősze az ujjait.
- A három sarokranyira lévő diszkóban vagyunk, és a semmiből megjelenik… Izzy. - sóhajtottam.
- Ó, a drága kis szerelmed. - húzta egy féloldalas mosolyra az ajkait. - Nem ő volt az aki megölte magát, mert szartál a fejére és azt mondtad hogy nem szereted.
- De igen, ő az! - kezdtem mérges lenni.
- Jaj, sajnálak nem akartam hogy ez legyen. Én csak Isabellának akartam jót. - mentegetőzöt.
- Mégis mivel? Azzal hogy arra kényszeritesz, hogy hagyjam Izzyt! - álltam fel idegesen.
- Igen! - állt fel ő is. - Te is jól tudod, hogyha még mindig emberként élne, nem lenne már életben amúgy se, mert nem ő ölte volna meg magát hanem te ölted volna meg! - magyarázta.
- Mi az hogy én öltem volna meg? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Emlékszel hogy 2 évvel ezelőtt, megharaptad? - kérdezte. Én válasz gyanánt, bólintottam.
- Akkor se tudtál le állni magadtól, és csak hogy tud, én állítottalak le. - mondta.
- Várjunk csak, te állítottál le?
- Igen! Magadtól sohasem áltál volna le, azon az estén már meg is halt volna Isabella.
Nem hittem a füleimnek. Hogyha Christian nem álitt le, akkor én meg is öltem volna aznap este. De álljunk csak meg egy pillanatra! Hogyan tudodt le állítani Christian, hogy ha ott se volt?
- De hogyan állítottál le, hogyha ott se voltál? - kérdeztem.
- Ott voltam, a fejedben. - lépett elém. - Csak hogy tud, ami ide bent van - kopogtatta meg a fejem -, azt mind én írányítom. - egy ravasz mosoly kúszott az arcára.
- Oké. De szerintem én már megyek, mert ez sok mára. - indultam el az ajtó felé.
- Ha nem baj, én nem megyek veled, szerintem kitalálsz egyedül is. - szólt utanám. De én nem tudtam rá figyelni. Csak magam elé bámultam, és mentem. Amiket most mondott, azokat valahogy nem akartam el hinni. Mi az hogy én öltem volna meg akkor ha még élne? Olyan lehetetlennek hangzik.
Az ajtónál megálltam, és kinyitottam. És szembe találtam magam azzal a személyel, akivel ezen a helyen nem hittem volna hogy találkozhatnék.