2. Évad ; 4. Fejezet: Gyötrelmes Álom!

Sziasztok! Itt lenne az új rész, remélem tetszik. 
~ Az új rész ezek után fog jönni: 5 komment és 4 pipa! ~  
––—————————————————————————–——————————————

~ Isabella Pitts Szemszöge ~

Sötét van és dermesztően hideg, a levegő is párás volt. Sejtésem sincs, hogy  hol vagyok. 
Egy ösvényt láttok magam előtt, amin elindulok, remegő lábakkal. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez a helyes út, de más menekülési esélyt nem láttok. 
Körülöttem fák vannak, végig néztem az összesen, de nem láttam a végüket, olyan bízzar és rejtélyes. Tovább menve is fák fogadtak. A lépteimet sietősebre vettem, de mintha az elejétől indultam volna el, mert mindig úgyanaz tárul a szemem elé. Fák! Mégis mi az istenért kell ennyi kibaszott fa? Nem törődve a növényekkel, mentem tovább. És akkor megláttam. A kaput. Hatalmas volt, az égbe nyúló, ezüst színe volt, szép kitervezése. Már maga a látványa odacsalta az embert. 
Óvatosan odamentem és megálltam, csak bámultam a kaput. Nyíkorogni kezdted és egy recsenés hallatszott, a kapu lassan kinyílt, mintha azt súgalná hogy menjek be. Mégis mit veszthetek azzal hogy bemegyek? Lassan mégis magabiztosan tettem meg az első lépéseimet. De ahogy a kapun túl haladtam, becsapódott mögöttem. Hátra kaptam a fejem, és oda rohantam, elkezdtem rángatni de semmi haszna nem volt. A kezeimet elkaptam, mert hírtelen lett forró a kapu szerkezete és kezdett vérvörösen ízzani. Hátra tántorottam és futásnak eredtem. Miért futottam el? Kiútat akartam keresni, de ahogy távolodtam – mostanra már lángokban álló – kaputól. Egy temetőbe találtam magam. A fákon a levél márcsak álom volt, a virágok elhervadtak amik a sírok slőtt voltak. Kivéve egyet, ahol egy lány volt és a sír fölött állt és hallottam ahogy szipog. Oda sétáltam hozzá, és megállva mögötte, megszólitottam. 
- Jól vagy? – tettem az egyik kezem a vállára. Nem válaszolt, helyette a kezemet megfogva fordult meg. És akkor megláttam az arcát, én voltam az. A szemeim könnyesek voltak, és pirosak a sok sírástól. 
- De… Hogyan? És mikor, vagyis miért vagy itt… vagyok itt? – makogtam össze-vissza. 
- Keresd a választ a Próféta szívében és lelkében. – válaszolta.

A szemeim hirtelen nyitottak fel, az ágyon feküdtem, izzadva. "Csak álom volt?" Lehetetlen, hisz olyan valóságos volt. A kapu, a sok sír és én sírva. De amit mondtam saját magamnak, mégis mi a jó istent jelent? Keresd a választ a Próféta szívében és lelkében. Ki ez a próféta? És, ha meg is tudom, akkor mégis hogyan tudjam meg? Jó persze, azt mondtam hogy a szívében meg a lelkében. De, mégis ezt hogyan értettem? Fasza, mostmár ott tartunk hogy magamat se tudom megérteni. A gondolkozásomat a telefonóm csörgése zavarta meg. Nyögtem egyet bósszusan, és érte nyúltam.
Magamhoz vettem, és a fogadás gombra nyomtam.
- Igen? – szóltam bele.
- A főnök kéri hogy gyere azzonal, az mondja sürgős, úgyhogy szerintem siess! – mondta Dan. Ő volt az egyetlen a csapatból, akit eltűrtem magam melett.
- Jól van. Mond meg neki, hogy 20 perc és ott vagyok. – mondtam, közben kezdtem magamat kitornázni az ágyból.
- Rendben, de leteszem, hogy tudj készülödni. – mondta és szakította a vonalt. A telefont az ágyra dobtam, és a fürdőbe mentem, ahol gyorsan lezuhanyoztam, egy törölkőzövel magam körül jöttem ki.
A szekrényeimből kiszedtem a mai ruhadarabjaimat, ami egy fekete nadrágból és egy fehér pólóból állt, amit feldobtam egy bördzsekivel. A szükséges dolgokat felkapva, mentem le, és a bakancsomat magamra kapva, vettem el a slusszkulcsot a komodról. A garázsba mentem, és a kocsiba beültem, kitolattam. A garázs ajtót vissza csuktam, gázt adva mentem a főnök háza felé.
Nem volt messze tőlem, talán 5-6 saroknyira. A kocsit leállítottam, és kiszálltam. A bejárati ajtóhoz mentem, és minden féle jel nélül beléptem. Bent volt mindeki, és csak rám vártak. Oda mentem hozzájuk, a nappaliba és leültem Dan mellé. Épp ebben a pillanatban jelent meg a főnök helyettese, mert mint már mondtam, mi nem láthatjuk csak telefonon beszélhetünk vele.
- Örülök hogy mindeki itt van. Egy fontos bejelenteni valóm van, amit személyesen a főnök küld nektek. – mondta. – Idézem; "Ma egy új taggal bővül a mi kis szerény csapatunk, fogadjátok kedvesen!" Gyere elő! – szólt az új csapat tagunknak. Akinek elsőnek a lépteit hallottam, aztán megláttam. Mi a…?
- Te? – álltam fel.
- Isabella? – hallottam a döbbenetet a hangjában.